A legostobább állatnak sem jutna eszébe a folyamatos növekedés

Závada Péter interjúja Jordán Ferenccel az Umami előszavában. Jordán Ferenc (1973) biológus, fő kutatási területe az ökológiai hálózatok vizsgálata. Kiszámolja, melyek a legfontosabb fajok egy ökológiai közösségben, vagy hogyan kell optimálisan megvédeni egy élőhelyhálózatot. Az Ökológiai Kutatóközpontban dolgozik, jelenleg a tihanyi Balatoni Limnológiai Intézet igazgatója.

Mondaná magáról, hogy klímaszorongó? Esetleg inkább klímagyászoló?

Nem, inkább klímatehetetlen vagyok. Sokat tudnánk tenni, de valami mindig fontosabb és
sürgősebb. Azt mondjuk, tudásalapú társadalomban élünk, de a tudósok szava csak addig fontos, amíg valamilyen politikai vagy üzleti érdeket éppen alátámaszt. Ha a tudásunk alapján azt javasoljuk, menjünk szembe ezekkel, rögtön kegyvesztettek leszünk és a sor végére kerülünk. A kutatók döntő többsége őszintén keresi a megoldásokat, újabb és újabb ötleteket ajánlanak fel. A párbeszéd és a hosszú távú gondolkodás nagyon gyenge oldala a döntéshozóknak, pedig manapság valóban nagy és bölcs döntéseket kellene hozni.

A klímatehetetlenséget hogyan kezeli a hétköznapokban?

Sorolhatnék sok kis apró praktikát, de nem teszem, mert alapvetően nem az embereknek kell kezelniük ezt a helyzetet, hanem fentről kellene gyorsan és drasztikusan odacsapni. Mondhatnám, az én módszerem a mániákus kutatás, hogy ha egyszer véletlenül tényleg szót kap a tudomány, akkor valami nagyon jót mondhassunk. Egy álomszerű világban egy kerekasztal körül ülnek a legokosabb tudósok, és amikor együtt
kimondanak valamit, akkor nincs politikus, aki azzal vitatkozni merne. Ehhez viszont sok ezer kutató munkájára van szükség, szeretem azt gondolni, hogy az egyik én vagyok.

Miért kezdett a klímával foglalkozni? Föl tud idézni egy konkrét emléket, ami meghatározta a későbbi pályáját? Ön is aggódott a környezetért már gyerekként, mint Greta Thunberg?

Egyszerű biológus vagyok, aki igyekszik sokoldalúan dolgozni, különböző tudományterületek között cikázni. Az általános áttekintés mindig jobban vonzott, mint a részletekben való elmélyedés. Ennek persze hátránya is van, de én élvezem. Gyerekként lenyűgöztek David Attenborough filmjei a bolygónk csodáiról és meghökkentett a Baraka, amely a civilizációnk sötét oldalát mutatja be. Nem aggódtam, inkább dühös voltam, amikor arra gondoltam, milyen elképesztő szerkezet az emberi agy, és mire használjuk. A globális problémák helyett arról olvasunk híreket, melyik focistának milyen tetoválása van.

Provokatívnak tűnhet a kérdés, és kicsit az is: néz katasztrófafilmeket?

Nem. De olvasok katasztrofális híreket. Sokkal izgalmasabbak napjaink valódi eseményei, mint amiket bármelyik rendező ki tud találni. A jéghegyek leszakadása, a brazil erdőtüzek, az új járványok vagy a tengerek túlhalászása mellett engem ne Hollywoodból rémisztgessenek!

Ön szerint mi fog először és a legláthatóbb módon gondot okozni: a szárazság, a vírusok, esetleg a klímaháborúk?

A társadalmi viszonyokat szerintem legjobban az ivóvíz hiánya boríthatja fel. De ez már jelenidő. Indiában, Dél-Afrikában már aktuális probléma, és látható, hogy ha nincs tiszta víz, ott nem babra megy a játék. Ráadásul rögtön kombinálódhat járványokkal, ha nem tiszta vizet iszunk, és éhínséggel, ha a mezőgazdaság sem kap elég öntözővizet. Emellett tényleg azonnali társadalmi hatásokat generál, az utcai balhéktól a háborúkig bezárólag. Ez a holnap. És már megint a svájciak járnak jól.

Ön technooptimista? Megmentheti az emberi leleményesség a fajunkat? Hisz a légkörből szén-dioxidot kivonó erőművek hatékonyságában vagy a napsugarakat tompító vegyi anyagokban? Esetleg már ezek sem segítenek?

Ha a tudásunkat nézem, inkább optimista vagyok. Ha annak értelmes felhasználását nézem,inkább pesszimista. Van ez a vicc: már a fridzsider, a TV és a telefon is okos otthon, csak én vagyok hülye. Hatalmas tudáskupacon ülünk, a tudósok és a mérnökök is tehetnének a problémák megoldásáért, nem is keveset. De csak az kap zöld jelzést, amiből azonnal haszna lesz az üzletembereknek. Egy maroknyi embernek, rövid távon. Az sosem fontos, ami millióknak segít, de esetleg csak pár év vagy évtized múlva.
Mobiltelefonokat markolászva nézzük, ahogy az orrunk előtt halnak szomjan emberek, pusztulnak ki állatok és égnek le az erdők. Az alternatív energiaforrások kiaknázása, a kérdésben említett technológiák persze fontosak, és lehet is hatásuk, de leginkább a társadalmat kell megváltoztatni, az emberek gondolkodását és magát a rendszert.

Mit gondol a klímakrízis antikapitalista értelmezéséről? Valóban nem képzelhető el hatékony megoldási kísérlet a jelenlegi fogyasztói társadalom felszámolása nélkül?

Elvben elképzelhető, de nagyon sok ördögi kör, pozitív visszacsatolásos mechanizmus van beépítve a társadalmi, gazdasági folyamatokba. Nehéz ezekből elegánsan kilépni. A természetben a változatosság, az alkalmazkodókészség és talán sokkal több kiegyenlítő, negatív visszacsatolásos mechanizmus dominál. A legostobább állatnak sem jutna eszébe a folyamatos növekedés eszméje. A kooperáció pedig legalább annyira fontos a természetben, mint a versengés, ezt legalább Darwin óta tudjuk, csak éppen teljesen
félremagyarázták őt. Téveszme, hogy a kíméletlen versengés az evolúció alapja. Ma mégis ott tartunk, hogy a tömegek igényeinek megfelelően a National Geographic is csak gyilkológépek, tűhegyes fogak és hatalmas karmok kontextusában tudja eladni magát, bemutatva a leggyorsabban ölő, a legnagyobbat harapó és a leggonoszabban vadászó állatokat.

George Monbiot TEDx-előadásában kijelenti: új „nagy narratíva” kell az emberiségnek, miután a neoliberalizmus megbukott. Ez pedig a kötődés, a valahova tartozás politikai narratívája. Szerinte a természetes szelekció bebizonyította, hogy az embernek mindennél erősebb az altruizmusra és a kooperációra való képessége. Nem erősebb ennél mégis a hierarchiákra és a személyes boldogulásra
való evolúciós hajlamunk?

A lényeg a pozitív és negatív kapcsolatok együttes mintázata. Normális, ha az ellenség ellensége a barátunkká válik, a negatív kapcsolatoktól, a versenytől önmagában nem kell félni. De a versengés és a kooperáció egészséges, okos keveréke tud igazán stabilizálni, ez jól működhet. Nagyobb baj, ha a kapcsolatrendszereket gyorsan, mesterségesen felrúgják. Abból ritkán jön ki jó. Egy túl gyorsan változó rendszerben nem találja a helyét az ember, nem lehet kötődni hozzá. A kisebb közösségek nagy biztonságot
adhatnak, de ezek fellazulnak, ezért mindenki globális közösségekben keresi a biztonságát. Nem ismerjük a szomszédunkat, de kiposztoljuk az új műkörmünket, és örülünk, ha egy pápua lájkolja a képet. Egy jól működő társadalomban az egyén és a közösség egyszerre is lehet sikeres, nincs feltétlenül konfliktus a kettő között. Ebbe belefér a hierarchia is, és hogy a hierarchiában vannak alárendelt tagok. Ez is jobb, mint ha
nincs közösségszerkezet. Ha sokféle kapcsolat működik, akkor az egyikben alárendelt ember megtalálhatja a sikert a másikban. Akit egyik nap lebirkóznak, másnap lehet még sakkbajnok.

Hogyan vélekedik Jørgen Randers meglátásáról, aki azt nyilatkozta: mivel már így is túl sokan vagyunk a Földön, azokat a nőket kéne a kormányoknak anyagilag támogatniuk, akik nem vállalnak gyereket.

Gyerek kell, de inkább kevés minőségi családi kapcsolat, mint sok ridegen tartott kölyök. Ez nyilván nagyon nehéz szemléletváltás, gazdasági, demográfiai, biztonsági vetülettel. Ráadásul valamennyire célszerű koordinálni. Ha Európa már a minőség felé megy, miközben Afrika még a mennyiség felé, abból nagy konfliktus lehet. A globális szervezetek feladata lenne ennek a kommunikálása és koordinálása, de ezek
a szervezetek nem arról híresek, hogy valaha bármilyen problémát megoldottak volna. Gondolok itt az ENSZ-re. Ilyen kérdéseket pedig nem lehet sem kisebb közösségek, sem a nemzetek szintjén kezelni.

Mennyit tehetnek a magán személyek a klímakrízis lelassítása érdekében? Bartholy Judit szerint a háztartások a károsanyag kibocsájtások 3%-áért felelősek. A személyes felelősségvállalás morális
kötelezettségén túl mennyit számít az egyén mint átlagos fogyasztó?

Ha erre megvannak a számítások, azokkal nem vitatkozom. De nem elég alulról nevelni a rendszert, felülről is bele kell nyúlni. Ez nem maradhat magánügy. Gondoljuk meg, mi történne, ha eldobnánk a törvényeket, és mindenkit szépen megkérnénk, hogy ne öljön. Sokan jópofa dolognak tartanák talán az új mozgalmat, és nem ölnének. Mások viszont igen. Nem szabad a természetvédelmet is így kezelni, pedig ma még
így kezeljük. Persze a jó törvény akkor jó, ha magukénak érzik az emberek, ennek mintájára pedig egy klímavédelmi intézkedés is akkor lehet igazán sikeres, ha közben eljut az emberek agyáig, hogy miért fontos az nekik.

És mennyit számítanak ebben a rendszerben a sokat emlegetett műanyag zacskók? És a szívószálak?

Ez mind számít, valamint az is, hogy az udvarunkat ne betonozzuk le, hagyjuk meg a füvet. De nem szabad arra törekedni, hogy kampányjelleggel kirakat eredményeket célozzunk meg. Az ember divatlény. Most menő a műanyagmentes élet, talán még kicsit terjed is, de pár dolgot muszáj kőbe vésni. A szívószálon, remélem,
húsz év múlva pont úgy fogunk röhögni, mint ma a cilinderen.

fotó: Győrffy Árpád / Balatontipp